Köszöntő és megnyitó

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm ünnepi hálaadásunkon velünk együtt ünneplő testvéreimet.

Mindenek előtt a barátosi Református Anyaszentegyház jelen levő, dicséretes áldozatvállalásra kész tagjait.

Köszöntöm a Moordrechti testvérgyülekezet küldöttségét, akik látható örömmel és lelkesedéssel vesznek részt ünnepünkben.

Szeretettel köszöntök minden meghívott, és meghívásunkat elfogadott vendégünket.

Köszöntöm falunk előjáróit Kerestély Csaba polgármester urat, és a helyi tanács képviselőit.

A Kovászna-Vajnafalva Református egyházközség énekkarát

A Ferenc Ernő Református Fúvósegyesület tagjait

A gyerekzenekar itt lévő tagjait

És mindazokat, akik velünk együtt kívánnak megemlékezni kis közösségünk nagy ünnepéről.

Az élet egyik legértékesebb tapasztalataként tarthatjuk számon azt, hogy ahol az ember vágya és Isten akarata együtt van jelen, együtt él és együtt érvényesül, ott mindig ünnepként lehet megjelölni a pillanatot. Ma sok más hálára késztető Isteni igazság mellett, közös vallomásként együttlétünk közösen megfogalmazott célja egybecseng a 118. zsoltár szép felismerésével, mely szerint: „Az Úrtól lett, csodálatos a mi szemeink előtt. Ez az a nap, melyet az Úr rendelt, örvendjünk és vigadjunk ezen.”

Ünnep az együttlétnek ez a mai alkalma, mert arról szól, hogy emberileg megfogalmazott vágyainkra Isten igent mondott és a szükséges támogatást megadta. Az emberi vágy az volt, hogy a nemes és magyar faját szerető érzelmektől indíttatott Balogh Lajos úr adományát, úgy állítsuk ismét mint várat egy nép, egy kis közösség szolgálatába, annak védelmére ami fontos és ami drága: Anyanyelve, kultúrája faja megmaradása érdekében.

Ez a vágy és ez a szándék talált visszhangra hollandiai testvérgyülekezetünk, a Moordrechti testvérek lelkében, kik velünk együtt vallják, hogy a „Reánk bízott drága kincset” meg kell őrizni. A közös szándék nyeri el azt az isteni igenlést, mellyel együtt felfakadnak a segítség forrásai is.

A hálaadás oka és indoka az a felismerés, hogy Isten a maga kifogyhatatlan erejéből tud átruházni erőt, hitet, akaratot és kitartást annak cselekvésére, ami valóban magtartó erejű lehet egy közösség életében. Istentiszteleten szólt az Ige arról, hogy az Úrtól nyert feladatok azáltal teljesíthetőek, hogy a kapott megbízatásokkal egy időben hangzik Isten szava: ”Bizony én veled vagyok”

Nyolcvan évvel ezelőtt volt az az ünnepi alkalom, amikor egy magyar nemesi kúria egy nemzet legnemesebb ügyét, anyanyelvének és kultúrájának védelmét és fennmaradását kezdte szolgálni. Ma ismét ünnepi alkalom tanúi vagyunk, melyet méltóképpen szeretnénk emlékezetessé tenni, hogy késői utódokként ne vádolhasson senki azzal, hogy hűtlenek lettünk egy értékes örökséghez.

Kívánom, hogy sohase halkuljon el az a reménység, mely Vörösmarty ajkán kelt, s amely valóban ünneppé teszi emberi sorsunk sokszor, és sokak által jelentéktelennek tartott állomásait. Ennek az eljövendő jobb kornak, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán, a szolgálatában álljon a felújítás nagyobbik részén már átesett épületünk, s hirdesse, hogy jövendő ott van, ahol nyelvet, hitet, szellemi örökséget legalább olyan igyekezettel őriznek, mint ahogy ezt veszendő kincseinkkel tesszük.

Elsőként a gyermek-zenekar ünnepi műsorát hallgassuk meg.

Ezt követően Tánczos Olga tanárnő történelmi visszatekintésében vázolja fel azt az utat, amelyen emberi erőfeszítések rendjén egy lakóház a tudomány, majd a művelődés otthonává alakul át.

Az előadást a Kovászna-Vajnafalvi egyházközség kórusának ünnepi műsora követi.

A felújítás történetének rövid áttekintése után egy szavalat és néhány énekszám szórakoztat.

Az oklevelek kiosztását

A Ferenc Ernő református fúvósegyesület koncertje,

Majd szerény szeretetvendégség követi.

vissza


Kultúrtörténet

Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy ismertethetem a Balogh kúria történetét, amely ismét a „művelődés hajléka a református egyház kultúrháza” lett, ahogyan nevezte Bajkó György esperes úr 1931-ben tartott felszentelés alkalmával tartott beszédében.

Az emberek sorsa a házak sorsa is. A történelem sorsdöntő eseményei a Balogh kúria történetének eseményei is. A barátosi Balogh székely család a XVI. században birtokaik szerint három részre szakadt: a kovásznai ág örökös hiányában kihalt, a lécfalvi ág egyik jeles képviselője Balogh Zsigmond jegyző, kinek fia Balogh Benedek (1870-1945) első magyar mandzsu-tunguz kutató pedagógus, a kalandos őstörténeti emlékek kutatója. Saját erőből, számtalan nélkülözés közepette megtett utazásai, gazdag néprajzi gyűjteménye, feljegyzései, írói munkássága a magyar tudományosság asztalára helyezett értékes alkotások. Családja,ősi bölcsőhelye iránti szeretetből, mindig Baráthosi Balogh Benedeknek nevezi magát.

A harmadik a barátosi ág. Barátos a család ősi fészke, hiszen nemesi levelüket 1623-ban Bethlen Gábortól Baráthosi Balogh Demeter bátorságáért, hűségéért kapta. 1726-ban keletkezett írásbeli dokumentumok említik az Elek, Pál, Gábor, Sándor, László, József, Sámuel, István nevű Baloghokat.

Mi az 1825. augusztus 28.-án született Balogh Istvánról emlékezünk meg, mert az ő utódai ajándékozták az egyháznak családi házukat, a mai kultúrotthont. Honvédszázados volt, aki az 1848-as szabadságharc számos ütközetében példamutató bátorságról tett tanúbizonyságot. A világosi fegyverletétel után hosszú éveken át bujdosott. Beteg emberként tért haza szülőfalujába, ahol földműveléssel foglalkozott. Életét népszeretet, népszolgálat,a közügyekért tenni akarás jellemezte. Különösen a népnevelés terén tett sokat. Ő ajándékozta a marosvásárhelyi múzeum levéltárának az általa összegyűjtött barátosi származású Andrád Sámuel anekdotaíró leveleit. 1882. december 3.-án 57 éves korában elhunyt.

Az ősi lakóház Balogh István halála után háromnegyed részben Balogh Sándoré, negyed részben pedig Balogh Lajosé lett. Szomorú események következtek a magyarság számára. A trianoni igazságtalan, gyászos szerződés ártatlanul sújtotta sokat szenvedett népünket. Bajkó György esperes-lelkész három tanerős felekezeti iskolát szervezett az 1920-21 iskolai évre. Balogh Sándorhoz fordul segítségért az épület bérbeadása ügyében. Ő az esperes kérését szívesen teljes1ítette, ingyen-bérmentesen felajánlva az épületet az oktatás céljára. Egyetlen kérése volt, hogy húgát Forró Margit tanítónőt egyik tanerőnek alkalmazza az egyház. Margit néni édesanyja Balogh lány volt. Szülei korai halála következtében ebben a kúriában nevelkedett nagyszüleinél. Csupa szív és lélek, mindenki tanító nénije volt. Margit kisasszony 42 évig nagyon nehéz időkben szolgálta a barátosiakat. Élete küzdelem,súlyos betegség, hűség és kitartás. A törékeny, vézna teremtés erős lélekkel és hittel volt megáldva. Népnevelő, tanácsadó, orvos, adott pillanatban isteni ajándék volt a barátosiak számára.

1922 decemberében hirtelen bekövetkezett Balogh Sándor szomorú halála, így az örökösök kezére jutott a kúria. Balogh Lajos örökölte testvére 1-4 részét, hozzávásárolta a többi részt, így az ő tulajdona lett az épület. „ s így aztán szabadon rendelkezett a ház felett. Lelke sugallatából indíttatva őseinek emléke iránt tartós hálájának és szeretetének megbecsüléséből kifolyólag azon megbecsülhetetlen nagy áldozatot hozta a barátosi ref. egyház oltárára, hogy ősi házát 200 öl játékudvarral – ahol ő született és ahol először hallotta az édesanyai szót: Szeresd az Istent, szeresd az embert” – ahol megbecsülni tanulta faját, egyházát a barátosi ref. egyháznak adományozta azon célból, hogy abban a ref. felekezeti iskola legyen, hol ápoltassék az anyanyelv és ahol hangozzék míg magyar él a magyar szó és a magyar dal! Egyben kikötötte, hogy az épület jó karban tartassék. Ezt a nagylelkű és nemes szívű ajándékot 1923 év augusztus hó 12.-én tartott presbiteri gyűlésben jelentettem be az egyháznak” –írja Bajkó György esperes-lelkész.

1923 nyarán a felekezeti iskolát bezárták és így az épület üresen maradt, napról-napra romlott az állapota, mert elhanyagolták javítását.

Balogh Lajos értesülve, hogy az épületet az összeomlás fenyegeti levélben fordul a ref. Egyházhoz, amelyben arra kérte őket, hogy adják el és annak értékét adják át a kispestvekerlé-telepi ref. egyház temploma építésére, hol több mint 3000 menekült lelket juttat ahhoz, hogy temploma legyen. A presbitérium 1927 december 22.-én tartott gyűlésben hozott határozata értelmében értesítette az ajándékozót, hogy az egyháznak szüksége van az épületre.

1929-ben tartott közgyűlésben elhatározták, hogy a „felekezeti iskola bezárása után nagy szükség van egy kultúrházra, hol az ifjúság míveltetnék,…a hívek saját megterhelésével, önkéntes adományok útján kijavíttatja és kultúrházzá alakítja át a nép nevelés érdekében.”

1929, december 2.-án kezdődött meg az építkezés. „Mindenki részt vett az építkezésben, gazdag, szegény egyaránt, ki-ki a maga tehetsége szerint, az egyik pénzzel, másik munkával, fuvarral, harmadik anyaggal járult hozzá. Az ácsok Mákos Ferenc vezetésével … az asztalosok Kató Béla és Kelemen József asztalos mesterek vezetésével, Márk József kovácsmester vezetésével a vasazási munkákat, a fuvarozást, a többiek a tenyeres munkát ingyen végezték. Egy év leforgása alatt közadakozás és közmunka segítségével felépült az egyház kultúrháza.

1931 április 7.-én tartották a felszentelési ünnepséget. Szép és bensőséges ünnepség volt, gazdag műsorral. (címlap, műsor)

Az elkövetkező években egészen a második világégésig a barátosi művelődési élet fénykorát élte; pedig kemény idők jártak, nincs magyar iskola; van román iskola. Az egyház magára vállalta az anyanyelv ápolását gyermekek, fiatalok, felnőttek és öregek számára. Működik a gazdakör, nőszövetség, egyházi dalárda, fúvószenekar. A legismertebb népszínműveket mutatja be a színjátszó csoport nagy sikerrel. Színvonalas teadélutánokat, bálokat tartanak. Ezt igazolja a ref. egyházközség presbitériumának és képviseletének 1939 év március hó 12.-én tartott ülés jegyzőkönyve: „ Előterjesztetett a kultúrház számadása: a gyűlés a számadást megvizsgálva a következő állapotban találta:

Bevétel 5727 lei. Kiadás 1475 lei Pénzmaradék 4252 lei. Határozatba hozatott, hogy ezen összegből a kultúrház ablakai és ajtói festessenek be. Bajkó György esperes indítványozza, hogy Balogh Lajos és Balogh Sándor arcképei megnagyobbítva megörökíttessenek. Gyűlés az indítványt magáénak tette. Ebben az időben már nagy gondot fordít a gyülekezet az épület javítására, gondozására, ápolására.

Az 1940. év december 1.-én tartott presbiteri ülés jegyzőkönyvéből részlet: „ Elnök szomorúan jelenti, mint köztudomású 1940 év november 10.-én hajnalban iszonyú földrengés volt. Egyházi épületeink közül megrongálta különösen a templom mennyezetét s a toronynak oldalrészét, valamint a kultúrház kéményét, ami súlyos kiadást idézett elő ezen épületek kijavításával.”

1941. november 9.-én tartott ülés jegyzőkönyvéből:

„Előterjesztetett, hogy a kultúrház tisztántartására fogadtassék fel egy teremszolga, aki a szükséghez képest, mindig tisztán tartsa, tüzet tegyen, egyszóval az előforduló teendőket végezze. A felfogadási költséghez köteles hozzájárulni minden egyesület.” Minden tevékenység lelke, irányítója Bajkó György esperes-lelkész. Ebben a gyülekezetben 44 évig szolgált. „Híveinek igazi pásztora, bölcs tanácsadója, egyházmegyéjének kiváló vezetője volt.”– írja róla a Kolozsvári Szemle 1944-ben.

A második világháború után a gyülekezeti kultúrház sorsa is megpecsételődött; mint minden kultúrház az országban a barátosi is a kommunista propaganda szócsöve lett. 1957-ben kötelezték a gyülekezet lelkipásztorát Gödri Endrét a „haszonbérbe adja, haszonbérbe veszi” szerződés aláírására a községi tanáccsal. 1967-ben államosítják s a kézdivásárhelyi közjegyzőségen a tulajdonjogot a barátosi néptanácsra íratják, ruházzák.

Népgyűlések színhelye lesz a kultúra hajléka. A kegyetlen beszolgáltatások, a kollektív szervezés nehéz évei következnek a falu lakói számára. A kisemmizett emberek számára kötelező, meghatározott, kijelölt, a szocialista tudatot formáló műsorokat szabadott előadni az ilyen-olyan nevű fesztiválokon. Illesse dicséret azokat a lelkiismeretes tanerőket, akik ezekben a nehéz, sötét években is megtalálták azokat a kiskapukat,amelyek segítségével szellemi örökségünket, népi kultúránkat, népi hagyományainkat, anyanyelvünket, zenekultúránkat ápolták, tovább adták. Az 1970-80-as években többször javították, modernizálták, így lassan elveszítette kuriális jellegét. Önadóból és közmunkából kicserélték az épületmunkát, mellékhelyiségeket toldanak hozzá, hogy a különböző kultúrcsoportoknak (fúvószenekar, tánccsoport, színjátszó csoport, nőszövetség) életteret biztosítsanak.

Az 1989-es rendszerváltás után a ref. egyház visszaigényli, és 2006-ban visszakapja. Állaga sokat romlott, így általános javításra szorult.

2009-ben kezdődött el ez a munka, hogy napjainkra új köntösbe öltözzön, szakrális jelleget kapjon. Hálás lehet Istenünknek a barátosi ref. gyülekezet, hogy a holland moordrechti testvérgyülekezetet adta nekünk. Nehézségeinkben mindig mellettünk álltak, sokat segítettek testvéri szóval, hittel, nem utolsó sorban anyagiakkal. Így gyarapodhatott hasznos gyülekezeti házzal, most pedig gyülekezeti kultúrotthonnal közösségünk. Köszönet mindenkinek, aki hozzájárult ehhez a megvalósításhoz, nem utolsó sorban lelkipásztorunknak Bóné S. Barna tiszteletes úrnak, aki testi-lelki megpróbáltatásait, nehézségeit legyőzve éjt-napot egybetéve irányította nagy hozzáértéssel ezt a munkát. Kívánok neki továbbra is alkotó-kreatív kedvet, jó egészséget, kitartást, hogy megvalósíthassa célkitűzéseit mindannyiunk örömére, a barátosi gyülekezet tagjai, az egyházközség presbitériuma nevében.

vissza


Oklevelek átadására

Miközben nagy szeretettel köszöntjük testvérgyülekezetünk, nálunk ismét látogatást tett csoportját, az Ige szavaival (Róm.11,36) valljuk, hogy minden kapcsolathoz nemcsak emberi elhatározás kell, hanem szükséges az a jóváhagyó Isteni igen is, ami célt és tartalmat adhat a kapcsolatnak.

Kapcsolatunk megtartásában, annak építésében döntő szerepe annak kell, hogy legyen, amit feladatként itt is, Hollandiában is és a világ minden részén érvényesen kaptunk, hogy életünkben mindennek Isten dicsőségét kell munkálnia. Kapcsolatunk ilyen szempontokra épülve lett tartós is, gyümölcsöző kapcsolattá.

Ma különös hálával és elismeréssel emlegetjük és idézzük fel ennek a kapcsolatnak azokat a régi részleteit, amelyek lelkes emberek önzetlen szolgálata és áldozatvállalása által állította tartós alapra Moordrecht és Barátos, Barátos és Moordrecht testvérkapcsolatát.

Az eltelt időszak történetét ennek a kapcsolatnak a fényében vizsgálva olyan gazdag gyümölcsű együttműködésnek lehet látni, amelyben nemcsak Isten megtartó és vezető szándéka, hanem a törhetetlen emberi akarat és elszántság is fontos szerepet játszott.

Ezt a szerepet vállalták fel azok, akik közül ma már sokan átengedték a szolgálat szent feladatát egy fiatalabb nemzedéknek. Szívünk szerint szerettünk volna velük is itt találkozni, s felidézni sajtgyárat, földművelést, iskola korszerűsítését, gyülekezeti ház és vendégszobák építésének, fejőgép program és tejbegyűjtő központ létrehozásának, sok más az életünk apró részleteit is felvállaló szolgálat kedves és olykor még kínos pillanatait.

Egyházközségünk Presbitériuma a kultúrotthon korszerűsítésének testvérgyülekezetünk által felvállalt hatalmas összeget kitevő áldozatát nemcsak köszönettel tudomásul vette, hanem messzemenően értékelte a Diakóniai csoport kitartó erőfeszítését, ami életünk jobbátételét akarta szolgálni.

Messzemenő elismeréssel és Isten iránti hálával nyugtázta nemcsak az egyházközségért, hanem a közösségünkért hozott áldozatot, s ennek a felvállalt szolgálatnak elismeréseképpen a minket segítő alapítvány három tagját Barátosért végzett áldozatos munkájukért TISZTELETBELI EGYHÁZTAGSÁG címmel tünteti ki. Ennek elismeréseként Wil Verdold, Bep van Meteren és Antom Blanken testvéreknek tiszteletbeli egyháztagságukat igazoló oklevelet állítottunk ki és adunk át, melyeknek átvételére tisztelettel kérem fel testvéreimet.

Ismételten köszöntjük vendégeinket, de köszöntjük általuk a gyülekezet otthon lévő részét. Lelkipásztort, presbitériumot és mindazokat, akik velünk együtt vallják, hogy Istené a dicsőség mindörökké.

Kívánunk áldást, erőt, hitet munkához és élethez egyaránt. Valljuk, hogy Istentől és általa lett kapcsolatunk, s nem akarjuk felejteni azt sem, hogy őreá nézve, hogy Istenünk dicsősége nyilvánvalóvá legyen. Amikor azt mondjuk, hogy őtőle és őáltala, akkor hálaadással ismerjük el, hogy van Isten kegyelméből földi határokon átívelő szeretet, van olyan pünkösdben kapott ajándék és van olyan közösség is, amely az egymásra való figyelés, egymásért vállalt szolgálat és egymásért mondott imádság által tölti be Krisztus parancsát és az Ige elvárását.

vissza


Szabó Jenő díj

Szabó Jenő

1996-ban egy presbiteri gyűlés alkalmával, melyen a millecentenárium megünneplésének körülményeit határoztuk el, született az a gondolat, hogy a presbitérium újítsa meg az 1896. május 10.-én tartott egyházközségi díszközgyűlésnek azt a határozatát, mely egy „alapítvány” által jutalmazná a magyar történelem ismeretében jeleskedő diákokat. Miután a kezdeményezés nemcsak méltó viszonyulásnak minősül hitben előttünk jártak tettéhez, hanem ösztönzőleg hat az iskolás gyermekekre, a presbitérium 16-1996 jegyzőkönyvi számmal megörökítette erre vonatkozó döntését:

„Megújítván áldott emlékű elődeink nemes kezdeményezését, Presbitérium kimondja, hogy a nagy nemzeti ünnep emlékét, tagjainak személyenkénti 5000 lejes hozzájárulásával létrehozott új alapítvány által örökíti meg. Az alapítványi tőke évi kamatából jutalomkönyvek osztassanak az iskola azon növendékei között, akik a magyar nemzeti történetből a legszebb haladást mutatják föl. A jutalom kiosztása jeles napokon, ünnepélyes keretek között, nyilvános vetélkedő után történjék az egyházközség mindenkori lelkipásztora és számadó gondnoka, valamint a mindenkori iskolaigazgató jelenlétében. Az alapító tagok közé bárki felvehető, aki a meghatározott összeget befizeti s vallomása szerint mindenben kész támogatni ezt a kezdeményezést.”

A presbitérium az akkori barátosi lelkipásztor-költő, Szabó Jenő emlékére a díjat „Szabó Jenő díj”- nak nevezte el.

(Szabó Jenő lelkipásztor nem egészen öt évig volt barátosi lelkipásztor. Illyefalva, majd Kézdivásárhely s a Felső-Háromszéki szórványgyülekezet lelkipásztora. Egyik emlékezetes igehirdetésében mondja el a következőket:

„Az, hogy létezünk, hogy az egyformaságba lépő napokat számláljuk, hogy egymás mellett legtöbbször idegenül járunk, bolyongunk, mind magában még nem élet. Az életnek belső tartalmat, valódi értéket az önmegtagadó, az emberiség javát célzó, lankadást, fáradtságot nem ismerő munka kölcsönöz. A munka az élet nemes levele, A munka becsület. Renyhe tétlenségen sarjad fel az emberi hitványság, míg az, kinek kezén ég a munka, saját lelkének tisztasága elé épít áttörhetetlen védő falat. A munka függetlenség… mert megtévedt hatalom meg nem tiporhatja a híven elvégzett emberi kötelesség öntudatát” )

Nem mi találtuk ki, csak felelevenítettünk egy száz éve elkezdett, és Szabó Jenő távozásával abbamaradt kezdeményezést, aminek az volt az eredeti célja, hogy ösztönözze gyermekeinket, ifjainkat arra, hogy megismerjék népünk történelmét. A történelemnek fontos szerepe van a nemzet formálásában, a szemléletek kialakításában, a jövendő megtervezésében. A történelmi múlt felidézés, annak elbeszélése, múlt és jelen között teremt kapcsolatot és ez nemcsak az emlékezés célját szolgálja, hanem oktat és irányt is mutat. A jövő nemzedéknek nemcsak azért kell tudnia a történelem tényeit, hogy azzal büszkélkedni lehessen, hanem hogy az életnek belső tartalmat, valódi értéket tudjon kölcsönözni.

Azóta tartjuk ezeket a vetélkedőket, és minden alkalommal gyarapodik tudásunk a magyar történelmet illetően, és ugyanúgy minden évben örvendezni tudunk gyermekeink buzgalmának és igyekezetének.