A fúvószenekar története

Zenével szolgáltunk – zenével szolgáltak azok, akikre akkor emlékezünk, amikor egy tálentumaival szolgáló közösség 100 esztendejének lefolyt útjára tekintünk vissza.

Ebben számot vetünk nemcsak egyéni vagy testületi teljesítményekkel, hanem elismeréssel valljuk Isten megtartó kegyelmének szüntelen jelenlétét is. Nem lehet múltról, történelemről, megfutott pályákról másként beszélni,csak úgy, hogy hozzámondjuk a zsoltárossal: „Ő tartott életben bennünket és nem engedte, hogy lábunk inogjon”

Életben tartotta, megerősítette azokat, akik megvetették egy zenével szolgálni akaró közösség alapjait, s a történelem ingatag talaján tartást, elszántságot és áldozatkészséget ajándékozott nekik.

1910 az az év, amikor a helyi Református Egyházközség orgonista énekvezére, – áldott emlékezetű Ferencz Ernő- kezdeményezésére “népdalok, hazafias, egyházi és temetési darabok tanulása, ünnepélyek alkalmával a zene által az ünnepély magasztosságának emelése, a zene képzés” céljával 15 alapító tagtársával létrehozták zenekarukat.

Az 1910-ben alapított, és azóta szolgáló zenekar kilencven éves krónikáját, történészekre jellemző pontossággal és részletességgel írta meg Barátosról szóló monográfiájában Kelemen József, vagy ahogyan mindannyian emlegetni szokták: Kelemen tanár úr. Történeti visszatekintésemben semmi mást nem kívánok tenni, mint röviden összefoglalni és kiemelni ennek a száz esztendőnek jellegzetes és főképp tanulságos pillanatait.

A zenekar létrehozásának gondolata akkor fogant meg a már korábban működő énekkari tagok körében, amikor egy temetésen (Tánczos Ilona) az akkori zabolai fúvósokat hallották.

Az alapító tagok elszántságának mértékét bizonyítja az a tény is, hogy személyesen vállaltak nem is csekély anyagi áldozatot a hangszerek mielőbbi beszerzése érdekében.

Ferencz Ernő karmester nagy lelkesedéssel szervezte a zenekar életének minden mozzanatát. Levelezéseket folytat hangszereket gyártó és forgalmazó intézményekkel, s dokumentumaink között őrizzük a Stowasszer János, budapesti hangszergyártóval folytatott levelezés anyagát.

Pontos és minden részletre kitekintő alapszabályzat tervezetet készítettek, rendszeresítették a zenetanulás alkalmait s a megnevezett célok érdekében fáradhatatlanul buzgólkodtak. Elsősorban a falu kulturális, egyházi és közéletébe hozott pozitív változást ennek a zenekarnak szolgálata. A zömében földművesekből álló zenekar, sok áldozat árán tette meg első lépéseit a környéken már működő többi zenekarhoz való felzárkózás útján. Sikerrel vettek részt szervezett rendezvényeken, vetélkedőkön helyezéseket érve el, melyeknek bizonyságai azok az emléktárgyak, amelyeket kiállításunk anyagában is láthatnak.

A zenekar történetének első korszakát kitartást és elszántságot próbáló események jellemezték. 1912-ben új tagokkal bővült a zenekar. A politikai változások már a kezdet kezdetén arra kényszerítették, hogy jellegén változtasson, s fennmaradása érdekében már 1914-ben nevet kellett változtatnia. Önkéntes tűzoltó zenekarként folytathatta tevékenységét. Az első világháború igazi megpróbáltatást hozott először azzal, hogy katonai behívók miatt gazdátlanná lett sok hangszer, másodszor úgy, hogy három tag életét veszítette az embertelen öldöklésben, harmadszor úgy is, hogy néhányan kiléptek a testületből. Karácsony Józsefnére – a tanár úr megjegyzése szerint – az utókornak hálával kell gondolnia, ugyanis ő volt az, aki elrejtette a hangszereket, hogy azok ne legyenek a háború áldozataivá.

1920 újabb megpróbáltatásokat hozott a zenekar életében. A Trianonnal megváltozó helyzet az élet újraszerezésének igényét is hozta. Magyar tűzoltó zenekarként nem működhetett ezután. A továbbélés lehetősége a legbiztosabbnak abban mutatkozott, ha átalakulnak egyházi zenekarrá. Az átalakulásról szóló jegyzőkönyv, az elkészült alapszabály, (annak hivatalos nyelvre fordított változata) zöld utat biztosítottak a továbbéléshez.

A jegyzőkönyvek tanúsága szerint rendszeres munka folyt, az oktatásra és fegyelemre különös gondot fordítottak, s ez meg is hozta gyümölcsét. A zenekar életében az egyik legtermékenyebb időszaknak a harmincas évek bizonyultak, amikor fáradozásuk eredményeképpen megnyíltak a sikerek kapui. Ezek az évek hozták meg a zenekar igazi sikereinek azokat a pillanatait, amikor nemcsak helyi, vagy a környező falvak embereinek elismerése, hanem hivatalos rendezvények kitüntetései is igazolják a lelkiismeretesen végzett munkát.

A 34-es Szentgyörgyi versenyen a Székely Nemzeti Múzeum serlegét, Albisban aranyérmet, egy évvel később Kézdivásárhelyen ezüst és bronzérmet, meg karmesteri pálcát, az itthon szervezett versenyen és nagyszabású 25 éves jubileumon újabb érmet és oklevelet, 37-ben Baróton első helyezést és a vele járó -Kovács András által adományozott – vándorserleget, mint sikereik bizonyságait ma is büszkén emlegetik.

A sikeresen működő egyházi zenekar életét kívülről érkező korlátozások nehezítették meg. Ezeknek egyike az időközben kirobbant háború, amikor sokaknak ismét fegyvert kellett fogniuk, meg az is, hogy a katonai parancsnokság engedélyével lehetett zenekari próbákat tartani, Aztán lehetetlenné vált az egyházi keretek közötti további tevékenység is. Nem vették jó néven, nem is értékelték, idejét múltnak minősítették, s az új igények, amik sokszor csak formaságokban merültek ki, oda vezettek, hogy – Kelemen tanár urat idézve – „Csak néhány középszerű szereplés jelzi mindössze a továbbélést.” 1948-tól a helyi Művelődési Otthon adta nevét a zenekar törvényes működéséhez.

További nehézséget az jelentett, hogy az öregedő karmester már nem tudta a régi lendülettel vezetni majdnem teljesen kicserélődött csapatát, s a karmesteri pálca is 1958 január 30.-án kiesett kezéből. Új karmester hiányában még inkább kidomborodott egykori karmesterük páratlan értéke. Márk Sándor, – 63 éven át aktív tagként szolgáló, akkori elnök – karmesterük temetésén mondott búcsúbeszédében a zenekar addigi egész történetét, Ferencz Ernő oktató munkája ékes bizonyságának nevezte, melynek minden részlete szeretett karmesterük emlékét őrzi.

Bár az igazi gondok világosan körvonalazódtak, a zenekar tagjai határozottan a továbbélés és megmaradás pártján állottak. A zenekari próbák levezetésére Márk Mihály és Porzsolt Sándor nyertek megbízást. Márk Sándor elnök, Csia Árpád igazgató – akinek üdvözletét és jókívánságait személyes kérésére most tolmácsolnom kell, mert egészségi okokra hivatkozva kényszerül távol maradni mai ünnepünkön – Zágoni Dezső tanár, Bartalis Jenő kovásznai karmester működnek közre abban, hogy a zenekar tovább élhessen.

A változó körülmények és sokszor nehéz anyagi helyzet sem törte meg lelkesedésüket, s hol több, hol kevesebb taggal vettek részt a falu kulturális életében. Székely emberekre jellemző kitartással vívták meg nehéz idők küzdelmeit, mert apáiktól örökölt hangszerek és a zene iránti szeretet a megmaradás szimbólumaivá, a kapcsolatteremtés eszközeivé lettek.

1970 februárja a remény új fényeit villantotta fel azáltal, hogy Kelemen József, barátosi születésű, sepsiszentgyörgyi tanár vállalta el a zenekar vezetését. Sok munkával, szakmai igényességgel, szigorú és következetes fegyelemmel csatlakoztatta buzgó csapatát a zenét művelők táborához. A kiszámíthatóság és céltudatosság sokak figyelmét felkeltette, aminek következménye az lett, hogy a zenekar tagjainak száma belépő új tagok által jelentősen megnövekedett.

Az 1987-es esztendőről a következőket írta a tanár úr: „…valósággal elözönlötték a gyermekek a zenekart. Mintegy huszonnyolcan óhajtottak megtanulni valamilyen hangszeren. Kelemen Árpád nyugalmazott kántortanító és Kelemen István -akkor már a zenekar elnöke – részt vállaltak az ifjak oktatásában.

Az egyházi befolyás alól kikerült zenekar az uralkodó politikai rendszer kiszolgáltatottja lett, melyben az éppen semmire sem használt helyiségeket jelölték meg próbaterem gyanánt, előírták a kötelezően megtanulásra szánt darabokat s a tekintélyből fakadó fegyelmet sokszor a fenyegetés hangja váltotta fel. A cél azonban a kezdet kezdetén megfogalmazott szempontok érvényesítése maradt, tudniillik, hogy zenével szolgálják közösségüket.

Ennek az időnek igyekezetét is látványos eredmények igazolják, mert bármilyen jellege is volt egy-egy közösségi szerepvállalásnak, abban a tudást és a zene iránti szeretetet jutalmazták. Buzias és a rendszeressé váló baráti találkozók, ünnepélyek és más alkalmak szerepléseit, s az azokon kiérdemelt elismerésekről beszélnek az itt kiállított tárgyak is.

Kelemen József karmester a jól szolgálók méltán kiérdemelt tisztességével adta át helyét utódjának azzal a reménységgel, hogy miközben ő a zenekar történetét veti majd papírra, a 100 éves jubileum további kiemelkedő sikerek felmutatása mellett köszönt majd ránk. Tíz napja volt hat éve annak, hogy emberileg megfogalmazott vágyai és tervei itt közöttünk meghiúsultak.

A magát mindig is barátosinak valló tanár úr, három évtizeden át vitte tovább, azt is mondhatnám hordozta szívén a zenekar sorsát. Munkálkodása ennek az időszaknak, talán a legnehezebb szakaszára esik, mert naponként változó körülmények között kellett egy kis csapatot összetartani, számukra reménységet hirdetni és helytállást példázni. Szolgálatának értékeléseként tíz évvel ezelőtt elismerő oklevéllel méltattuk önzetlen tevékenységét.

Ha Kelemen Józsefről azt mondtam, hogy szívén viselte ennek a zenekarnak a sorsát, akkor -ismertetőm végéhez közeledve – Kelemen Istvánról azt kell mondanom, hogy ő vállán hordozta ugyanennek a zenekarnak minden terhét. Azok közé a lelkes zenészek közé tartozott, akit semmi sem tudott eltántorítani zenekart alapító őseinek szándékától, hogy neki adott tálentumával közösségét szolgálja. A legnehezebb időkben vállalt erejét próbáló áldozatokat mind a zenekar szervezés, mind annak megtartása területén. Oszlopos tagja, pillére volt nemcsak a barátosi, hanem a háromszéki hagyományokat ápoló csoportosulásoknak.

Az utóbbi tíz év története már mindenki előtt ismeretes. Ez még nem történelem, csak bizonysága egy olyan erőfeszítésnek, amely arra irányul, hogy az apostoli tanítás szerinti a reájuk bízott drága kincset lelkiismeretesen őrizzék. Ennek érdekében történt az egyesületté szerveződés is, hogy háttőérintézmény próbáljon anyagi hátteret biztosítani a további működéshez.

A következőkben ezt a száz éves szolgálatot fogjuk értékelni és meghálálni elismerő oklevelek és emléklapok ünnepélyes átadása által.

Külön oklevéllel emlékezünk az alapító tagokra

Arany oklevelet állítottunk ki az 50 évnél hosszabb ideig szolgáló tagok munkájának elismerésére.

Ezüst oklevél illeti azoknak tevékenységét, akik 35 és 50 év közti időt zenéltek

Bronz oklevéllel ismerjük el a 25-35 éves időtartamu szolgálatokat.

Emléklapot kapnak ez alkalommal mindazok, akiknek szolgálati ideje nem haladja meg a 25 évet.

Külön oklevél nélkül illesse köszönet mindazokat az asszonyokat, feleségeket, akik elfogadták és segítették férjeiket ilyen természetű vállalásaik teljesítésében.