Teljes élet

 

Lk 2, 25-32

Szeretnél elégedettebb, boldogabb lenni? Szeretnél minden nap ragyogni? Szeretnél teljes életet élni? Ahhoz, hogy ezt elérd, semmi mást nem kell tenned, mint…

Reklámokban gyakran hallunk vagy olvasunk ilyen szövegeket. Konkrét egészen gyakorlati megoldásokat kínálnak arra, hogy hogyan érheti el az ember a megelégedettséget vagy a boldogságot.

I.

Mit jelent a teljes élet? Milyen, hogyan viselkedik egy olyan ember, akinek beteljesedett az élete?

1.

Ha valami teljes, akkor abból semmi sem hiányzik. Ez alapján teljes élete annak van, akinek mindene megvan. A teste semmiféle szükséget nem szenved, nem kell azzal a gondolattal küszködnie, hogy vajon mit eszik a következő napon. Ez azonban még nem minden. Teljesebb egy ember élete, ha sikeres, ha a munkahelyén elismerésben van része. A teljes élethez anyagi jólétre is szükség van. Emberi kapcsolatok kiépítése, sok barát, népes, vagy ha nem is népes, de szerető család, utódok is szükségesek ahhoz, hogy teljes legyen az élet. Van, aki a tudományban próbál teljességet találni. Tehát számtalan tényezőre van szüksége az embernek arra, hogy teljesnek nevezhesse az életét. Sokat és sok ideig kell dolgozni ahhoz, hogy teljes legyen az élet.

Egy ember, akinek az élete teljes, elvileg boldog is. Mégis kevés az az ember, aki, bár a fentebb említettek közül, ha nem is mindene, de majdnem mindene megvan, boldognak nevezi magát.

Pedig a teljes életű ember elvileg boldog is. Ezzel szemben, az az ember, akinek a világ mércéje szerint beteljesedett az élete, már minden dolgát elvégezte, minden erejét kipréselte, öreg, erőtlen, már ideje, hogy meghaljon.

2.

A textus is egy olyan ember képét rajzolja meg, akinek beteljesedett az élete. Ez az ember azonban egészen más. Bár nem írja egyértelműen az igében, de képzeljünk el egy öreg bácsit. Sugárzik róla a boldogság, egy kis gyermeket tart a kezében és énekel. Énekel az Istennek arról, hogy most már elbocsájthatja békességben őt, a hű szolgát, mert meglátta azt, amire egész életében várt. A váradalom, ami kitöltötte az életét, immár beteljesedett. Egy boldogan éneklő embert látunk magunk előtt, aki elérte az élete csúcsát. A beteljesedés nála egy hosszú várakozás után egyetlen pillanat, az a pillanat, amikor megpillantotta és felismerte a Megváltót.

II.

Simeon élete attól vált beteljesedetté, hogy felismerte, találkozott azzal, akit egész életében várt. De vajon tényleg azt látta-e meg, akire várt?

Az ige szerint Simeon Izráel vigasztalását várta. Izráel vigasztalóját, egy olyan embert várt, aki valami jót hoz Izráel népének. A megígért Messiást, az Isten felkentjét várta, valakit, aki elég erős ahhoz, hogy megszabadítsa, helyreállítsa Izráelt, a népet és az országot. Ezzel szemben egy kisgyermeket talált a templomban, és mégis örvendeni tudott. Simeonnak volt valami többlete… Emberileg lehetetlen lenne, hogy egy bölcs és tapasztalt ember, aki egy egész nép vigasztalóját várja, úgy örvendjen egy csecsemőnek, mint aki tudja, hogy az képes egy nép sorsát helyrehozni. Sőt, Simeon nem csak ennyit lát meg a tehetetlen csecsemőben, hanem ennél sokkal többet.

Először is felismeri úgy, mint az ő személyes életnek az értelmét. Ehhez a kisgyermekhez kapcsolódik az az ő saját életéről szóló ígéret, amelyet a Szentlélek jelentett ki neki. Most már nincs mit várnia tovább, az isteni ígéret már valóság.

Másodszor felismeri benne az Isten üdvösségét, azt, hogy ez a kisgyermek maga a megtestesült szabadítás, aki fény a pogányok számára. Ez a gyermek kevesebbnek látszik, de sokkal több annál, amit Simeon várt. Nem csak Izráel vigasztalója, hanem fény, azok számára is, akik eddig még nem ismerték Izráel Istenét. Simeon először arról beszél az énekében, hogy hogyan jelenik meg a pogány népek életében a Megváltó és csak azután szól Izráelről. Ez nem fontossági sorrendet jelöl, hanem sokkal inkább azt, hogy ez az, ami meglepő számára is. Ő csak Izráel vigasztalóját várta, de olyasvalaki érkezett, aki az egész világ számára fontos. Fény a pogányoknak és dicsőség Izráelnek.

III.

Simeon képes volt erre, fel és el tudta ismerni, hogy az, akit lát nem csupán egy csecsemő, hanem az egész világ megváltója, az Isten Fia.

De hogyan lett képessé erre? Hogyan vált az ő élete ilyen hihetetlen módon egyszerre csak teljessé?

Mi hatalmas előnnyel indulunk Simeonnal szemben. Mi már tudjuk, hogy az a kisgyermek, aki Betlehemben született, és akivel Simeon találkozott, a világ Megváltója. Ismerjük az egész történetét. Mégsem teljes az életünk, mégsem tudjuk kimondani, hogy boldogak vagyunk, hogy nincs más kívánnivalónk. Mégsem sugárzik rólunk a beteljesedés békéje.

Simeonnál volt valami. Van valami többlet az ő történetében… ezt el is mondja nekünk Lukács evangélista:

Simeon jellemzésében, a textus elején azt olvashatjuk, hogy a Szentlélek volt rajta, hogy kijelentést kapott a Szentlélektől, és hogy a Szentlélek vezette őt a templomba, hogy ott találja meg a Megváltót. Isten Lelke vezette Simeont, és a Szentlélek tette, hogy felismerje a gyermekben a Megváltót. Simeon nem volt más a többi embernél, nem voltak különleges érzékszervei, nem volt jobb a szeme az átlagnál. Isten Lelke tette vele, hogy úgy lásson, ahogyan kell.

Ha nem érezzük (annak tudatában, hogy született egy kisgyermek a világra, aki a világ Megváltója) a beteljesedés békéjét és azt a boldogságot, amit Simeon érzett, annak csak az lehet az oka, hogy még nem nyílt fel a szemünk a Szentlélek segítségével. Szükségünk van a Szentlélek vezetésére ahhoz, hogy boldogak legyünk, hogy teljes legyen az életünk!

Szükségünk van rá! De hogyan kaphatjuk meg?

Erre a kérdésre nem ad választ a felolvasott ige. Csak azt tudjuk meg, hogy Simeont vezette a Lélek, de hogy ezt ő hogyan érte el, vagy hogyan kapta meg, nem tudjuk.

Nem olvassuk azt sem, hogy Simeon kérte volna Istent, hogy akkor, amikor eljön az ideje, nyissa meg a szemét. Biztosan imádkozott és folyamatos kapcsolatban volt Istennel, mert tudjuk róla, hogy igaz és kegyes ember volt, azaz nem csak az emberekkel volt igazságos, hanem feltétel nélkül próbálta követni Isten akaratát, gondosan végezte a kultikus cselekvéseket, és istenfélő volt. De talán mi is igazak és kegyesek vagyunk…

Az igében nem olvasunk semmit arról, hogy hogyan érhetjük el azt, hogy minket is vezessen az Isten Lelke. Krisztust, a Megváltót szeretnénk felismerni. Talán kérnünk kell Istent, hogy nyissa ki a szemünket, talán csak várni kell, talán kérni és várni…

Tudjuk, hogy Jézus Krisztusra van szükségünk ahhoz, hogy teljes legyen az életünk, és a Szentlélekre, hogy felismerjük és elismerjük őt, mint életünk Urát.

Kérjük hát! Talán megkapjuk! Ámen.


Sziklára állított életek

Hogyan álljunk előtted? Hogyan ünnepeljünk? Minek örvendjünk?

Vannak kicsi örömeink, mert együtt lehetünk családunkkal, örömet szerezhetőnk, kedveskedhetünk egymásnak. Ünnep van, nyugalom van, béke van. Mindezért hálásak vagyunk neked Urunk. Van ünnepi díszünk, nem nélkülözünk, van eleségünk, van öltözetünk, nem fázunk, nem éhezünk. Köszönjük Urunk, hogy gondoskodsz rólunk, hogy táplálsz és védsz. Ilyenkor minden apró karácsonyi dísznek, íznek, illatnak, érzésnek hangulatnak örvendeni tudunk, de érezzük, hogy nem csak ennyi kéne, hogy legyen örvendezésünk oka. Minek örvendjünk Urunk? Mi a Te legnagyobb ajándékod? Sokszor hallottuk, kívülről fújjuk a karácsonyi történeteket, a karácsony evangéliumot…Mégis Urunk, könyörgünk hozzád, add, hogy megérezzük a karácsony igaz örömét, hogy megláthassuk Üdvözítőnket. Adj látást, adj hallást, adj értelmet, tapasztalatot, hogy lehessen igazán boldog karácsonyunk! Ámen.

Alapige: Zsolt 40:1-4

„Várván vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat és bíznak benne.”

Karácsony a szeretet ünnepe! Gyakran hangoztatott, és már talán egészen jelentését vesztett mondat. Igyekszünk kerülni, nem sokat hangoztatni, nehogy valaki arra a megállapításra jusson, hogy mi csak ennyit tudunk az ünnepről. Ha mégis elhangzik, szeretnénk valahogyan élővé tenni, tartalommal felruházni. Valahogy így: az Isten szeretetének az ünnepe, a szabadulás ünnepe, nem csak ajándékozás… De így sem érezzük igazán jobbnak. Azt érezzük ugyan, hogy nem a karácsonyfán, nem az ajándékokon van a lényeg, nem a mákos kalács a fontos, de mégis nehezünkre esik meghatározni, hogy miért is igazán nagy ünnep a karácsony. Persze, mindenki tudja, hogy Jézus születésének az ünnepe, a Megváltó a földre jött, megmentett a bűnöktől… De hogy ez miért fontos pont nekem és pont most, néha valóban kérdés. Mi szükségem van a Krisztusra, miért Ő a legnagyobb ajándék, hogyan látom benne Isten szeretetét? Vagy inkább hogyan kéne érezzem, mikor kéne tapasztaljam az Isten szabadítását Jézus Krisztusban?

Üldözött, menekülő ember képe jelenik meg előttünk. Teljesen egyedül küszködik az életéért. Talán éjszaka történt, vagy szürkületkor egy félelmetes vidéken. Reménytelen magányában valahova vándorolt, de valószínűleg soha nem jut el a célhoz. Vezető, iránytű, és az út ismerete nélkül eltévedt. Nem látott jól a félhomályban és nem az ösvényen gyalogolt tovább. S egyszer csak ragadósnak érezte a talajt maga alatt. Hiába próbált lépegetni, egy tapodtat sem haladt előre. Már bokáig elmerült. Szétnézett, de nincs kapaszkodó, kiáltott de semmi válasz. Kétségbeesetten kapálózik, de hasztalanul. Nem gyorsan, nem hirtelen, de biztosan elnyeli a mocsár. Már derékig ér. Nem vár rá egyéb, csak a biztos elveszés, a biztos halál. Pusztulás vermében van, sárban és iszapban. Egy bűzös mocsár foglya, mert egyedül képtelen szabadulni belőle. Hiába kapálózik… nem segít. A kapálózástól, csak gyorsabban süllyed. Képtelen önmagát megszabadítani, csak akkor menekülhet, ha valaki közbelép…

Sok sok teljesen egyedül küszködő ember képe is megjelenik előttünk, hogy ha csak egy pillantást is vetünk saját közösségünkre, vagy az egész emberiségre. Mindannyian egy hatalmas mocsárban vergődünk, úgy, hogy képtelenek vagyunk segíteni önmagunkon. Elveszett az irány, nem jó felé igazodunk. Az első ember bűnesete óta mindannyian a biztos halál felé rohanunk. Igazságos Isten uralkodik fölöttünk, aki nem tűri az ellene elkövetett bűnt, nem tűri, ha a teremtmény nem hozzá igazodik. Ahogyan mindannyian tanultuk és tudjuk, Isten rettenetesen haragszik minden bűnünk miatt, mindannyian átkozottak vagyunk, mert nem maradtunk meg azokban amik megírattak a törvényben. Naponként megsértjük az Isten parancsait.

Isten helyett mindent tisztelünk és istenítünk, ami pillanatnyi kényelemet, jólétet ígér. Nincsenek már ünnepeink, amikor megpihenünk és hálát adunk. Folytonos áskálódásainkkal, bosszúvágyunkkal irigységünkkel gyilkosokká válunk, lopunk, kizsákmányoljuk a gyengébbet, hazudunk, csak hogy jobb legyen nekünk. Nem szeretjük az Istent, csak eltűrjük a létének gondolatát, vagy megtagadjuk, mert kényelmesebb azt állítani, hogy nincs s a következményektől nem félve szörnyűségeket tenni. Kihasználjuk a tehetetlent. Haragszunk és bosszút követelünk ha valaki megbánt. Ha megütnek kétszer nagyobbat adunk vissza. Irigykedünk, versengünk, pletykálkodunk, mérget fröcskölünk az egész világra. Vétkezünk az Isten rendelései ellen. Halál fiai vagyunk.

Néha kicsit vágyunk megszabadulni, minden csúnya szokásunktól, minden bűnös és undorító vágyunktól… Kapaszkodnánk, de nincs mibe, kiáltanánk, de úgy gondoljuk, hogy úgy sem hallja senki. Szabadulni szeretnénk, de nem találjuk a módját. Már nyakig ér, már fojtogat a bűzős iszap. Pusztulásba rohanunk, mert a bűnért büntetés jár. Végünk van, elnyel a mocsár… ha csak valaki közbe nem lép…

„Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a sárból és Iszapból.” Olvastuk a 40. zsoltárban. Valaki közbelépett.

Ez a karácsony üzenete! Bűneinkben fulladozva várva várjuk a szabadítást, várva várjuk, hogy történjen már valami változás, legyen már jobb, legyünk már jobbak. Hiába kapálózunk, hiába vergődünk, nem tehetünk semmit bűneink ellen, nem szabadulhatunk magunktól. S mikor már a legmélyebben vagyunk, mikor már esélyünk sincs és nem is lehet a menekülésre, akkor valaki közbelép. Az Úristen kiemel a sárból és iszapból… Nem kell megfizetnem… Nem kell megfulladjak saját vétkeim mocsarában… Meghallotta kiáltásomat és tervet készített az Isten az én szabadulásomra… Minden gonoszságom ellenére, mégis szeret az Isten, megszabadított…

És nem csak… Nem csak kiemelt a sárból: „Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” Ez a karácsony öröme! Nem csak kiemelt a sárból, és hagyja, hogy újra eltévedjek. Nem! Soha többé nem kell már attól félnem, hogy halállal fizetek vétkeimért. Ezért a szeretet ünnepe a karácsony. Kősziklára állított az Isten, biztonságba helyezett, úgy, hogy Megváltót küldött az első karácsonyon, aki megfizet, sőt már megfizetett minden bűnömért. A mocsár, az elnyelő fertő képe után egy újabb képet használ a zsoltár írója, megváltozott helyzetének ábrázolására. Nem a süppedős mocsárban áll, hanem egy szilárd, kemény sziklán. Biztonságban van. Nem kis különbség van sár és szikla között.

Az első karácsony ajándéka nélkül még mindig fulladoznánk, még mindig reményvesztetten kapálóznánk, csak arra várva, hogy melyik pillanatban nyel el örökre a halál.

Az első karácsony ajándékával, a megszületett, értünk földre szállt Jézus Krisztussal boldogan élhetünk, félelem nélkül, mint akik megmenekültek, és biztonságos helyen állnak.

Boldognak kell lennünk, olyan nagyon boldognak, amilyen boldog lehet egy a halál torkából visszatért ember. Hálásnak kell lennünk, új ének legyen a szánkban, Istenünknek dicsérete, mert kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Ezért boldog a karácsonyunk. Ámen

 

Majdnem megfulladtunk Istenünk, majdnem elnyelt a fertő. De megmentettél, megkegyelmeztél. Közbeléptél, beavatkoztál önpusztító életünkbe. Hálát adunk, hogy lehajoltál, hogy megszántad értelmetlen kapálózásainkat és kimentettél mocsarunkból. Hálát adunk az első karácsonyért, hálát adunk választott eszközeidért, hogy teremtettél embereket, akik befogadták a te szent Fiadat, hogy hírnököket támasztottál, akik elvitték a jó hírt, s mi is megtudhattuk a te szabadításod csodáját, hogy értünk is odaadtad a te egyetlenegyedet. Boldog a karácsonyunk, mert érezzük, látjuk, hogy valóban sziklára állítottad életünket. Kérünk légy velünk az ünnep hátralevő részében is, és add, hogy a karácsony elmúlásával se szűnjön meg bennünk a szabadítás öröme. Ámen.