Locsolóversek

 

E háznak van egy rózsája,
A rózsának egy bimbója,
Én a bimbót megöntözöm,
Tündérországból jöttem én,
Tündérországból gyöngyharmatot
hoztam én.
Tündérország gyöngyharmatja
szálljon a fejedre,
Piros tojás, hímes tojás,
ugorj a zsebembe!

Én kis diák vagyok,
Sokat nem kívánok,
Egy pár tojást várok,
S azzal elsétálok.

Húsvét hétfőjén
kinyílott egy rózsa,
Hajnalhasadáskor,
Harmat hullt le róla.
Ezüst harmat cseppent,
Kis üvegbe szedtem,
Egy szép barna kislányt
Vele megöntöztem.

Kellemes és boldog
Ünnepet kívánok
Öntözködni jöttem,
Hol vannak a lányok?

Rózsavizet hoztam,
Csak nem féltek tőle?
Gyertek hát közelebb
Hadd adjak belőle.

Szépen kérem az apját,
De még szebben az anyját,
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját!
Hadd nőjön nagyra,
Mint a csikó farka.
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza.

Keljetek fel lányok
Cifra nyoszolyából,
Adjatok pár hímes tojást
A ládafiából!
Ha nincs hímes tojás készen,
Csupor vizem készítem
Nyakatokba tészem.

E háznak van rózsabokra
megöntözném, hogy virulna.
A kis kertész fáradsága,
egy pár tojás a váltsága.
E háznak van-e rózsája?
A rózsának van-e párja?
Mert ha nincsen vállalkozom,
Hogy a rózsát meglocsolom.

Ákom-bokom berkenye
szagos húsvét reggele,
Leöntjük a virágot,
visszük már a kalácsot.

Húsvét másnapján,
régi szokás szerint,
fogadják szívesen
az öntöző legényt.
Én még a legénységhez
igaz, kicsi vagyok,
de azért öntöző legénynek
mégis csak felcsapok.
Esztendő ilyenkor
megint csak itt vagyok,
ha e locsolásért
piros tojást kapok!

Én kis kertész legény vagyok,
virágokat locsolgatok.
Meglocsolom a virágot,
Boldog ünnepet kívánok!
Felderült húsvétnak
második reggele,
melyben szokott járni
fiúk serege.
Kelj föl,
te gyenge kislány,
mélyen aludtál?
Add ki a pár hímest
amit nekem szántál!
Ha kiadod épen,
meglocsollak szépen.

Húsvét másnapján, mi
jutott eszembe
egy kis rózsavizet
veszek a kezembe.
Most hát kedves lányka
kérlek szeretettel,
had öntözzelek meg,
egy kis szagos vízzel.

Húsvét másnapján,
mi jutott eszembe,
egy üveg rózsavizet
tettem a zsebembe.
Elindultam véle
piros tojást szedni,
engedelmet kérek
szabad-e locsolni.

Húsvét emlékezetére
Rózsavíz van kezembe,
lapos tarsoly a nyakamba,
Tegyél egy pár tojást abba!

Ide figyelj nyuszi pajtás
jöjj be hozzánk egy kicsit,
nyújtsd ide a tapsi füled
súgok bele valamit.
Közeledik húsvét napja,
el ne felejtsd kedvesem, hogy
a piros cukor tojást nagyon,
nagyon szeretem.

Azért, amiért kicsi vagyok,
Verset mondok, mint a nagyok.
Mondókámat megtanultam,
Locsolómat is elhoztam.
Azért, mert én kicsi vagyok,
Piros tojást én is kapok.

Húsvét napján korán keltem,
Ünneplőbe felöltöztem.
Rózsavízzel elindultam,
E kis házba bekopogtam.
Üdvözlöm a ház lakóit,
Keresek egy kis leányt itt.
Rózsavízzel locsolkodom,
Piros tojást elfogadom!

Hol kitérek, hol betérek,
Minden hol egy tojást kérek.
Ha nem adnak vissza térek,
Nagymamámtól kettőt kérek.

Én még kicsike vagyok,
Többet nem mondhatok,
Azt kívánja szívem, szám,
Legyetek boldogok.

Én kis morzsa,
Gyenge rózsa,
Verebek papja,
Hordók csapja,
Ha beférek,
Tojást kérek,
Ha nem adnak,
Továbblépek.

Az éjjel azt álmodtam
rózsa nyílt az ablakomban,
elakart hervadni,
szabad-e öntözni?

Ajtó mellett állok,
Piros tojást várok.
Ha nem adtok belőle,
Nem jövök el jövőre.

E húsvét ünnepnek
második reggelén
Jól tudják azt magik,
miért jöttem ide én.
Hamar hát előmbe
százszorszép leányok,
Piros rózsavizem
hadd öntözzem rátok.
Aztán nyugodt szívvel
innen távozhatok,
Emlékül néhány szép
piros tojást kapok!

Kinyílott az aranyeső,
Én voltam ma a legelső,
Aki kora reggel,
Locsolkodni kelt fel!
Minden szőke, barna lány,
Mint a piros tulipán,
Virulva viruljon,
Rózsapermet hulljon!
Íme itt a kölni,
Szabad-e locsolni?

Ajtó mögött állok,
Piros tojást várok.
Ha nem adnak párjával,
Elszökök a lányával.

Korán reggel útra keltem
Se nem ittam, se nem ettem,
Tarisznya húzza a vállam
Térdig kopott már a lábam.
Be jártam a fél világot,
Láttam sok-sok szép virágot,
A legszebbre most találtam,
Hogy megöntözzem alig vártam.
Piros tojás fehér nyuszi
Locsolónak jár egy puszi.

Rózsafának tövéből
rózsavizet hoztam,
az lesz ma a legszebb kislány
akit meglocsoltam.
Drága kislány gyöngyvirágom,
ma van húsvét napja,
meglocsollak mosolyogjál,
mint a piros alma.

Ma van húsvét hajnala,
A locsolás nagy napja.
Jó reggelt, jó reggelt,
Te szép virágszál,
Meg szabad locsolni,
Hogy el ne hervadjál?

Kelj fel párnáidról,
szép ibolyavirág.
Nézz ki az ablakon,
milyen szép a világ.
Megöntözlek szépen,
az ég harmatával,
teljék a tarisznya
szép piros tojással.

Locsolni jöttem nem titkolom,
Szép szokás ez így gondolom,
Múljon vizemtől a téli álom,
Bizony most én ezt kívánom!
Ha a hatás múlik is esztendőre,
Ígérem én itt leszek jövőre.
S nem adok az illendőre,
Locsolok én nyakra főre.

Nem tagadom lusta ember vagyok,
De a virágot kedvelem akár a nagyok.
De a virágok közül csak egyfajtát ismerek,
Mely azt mondja évi egy locsolást igényelek..
Itt van már az idő nem késlekedem,
S ha szabad máris intézkedem.

Egy éve volt húsvét,
Úgy emlékszem vissza,
Sok leányzó azóta is,
A kölnivizet szidja.
Gondoltam hát nem kell kölni,
Fulladjon más a szagától,
Ez a víz majd elpárolog,
Úgy bizony magától.
Akit ezzel meglocsolok,
Nem hervad el soha.
Szabad-e locsolni?

Én még kicsi vagyok,
Verset nem tudhatok.
Majd jönnek a nagyok,
S mondanak majd azok!

Az erdei kék ibolya,
Szép mint a lányok mosolya.
De mindkettő tovább szépül,
Ettől az illatos izétől.
Látod még megvan a fele,
Megöntözhetlek-e vele?

Húsvét táján édes szokás,
A vödörrel locsolkodás.
Nálam is van szagos kölni,
Ha rád öntöm meg fogsz ölni?

Jó reggelt, jó reggelt, Kedves liliomszál,
Megöntözlek rózsavízzel,
Hogy nem hervadozzál.
Kerek erdőn jártam,
Piros tojást láttam.
Bárány húzta rengő kocsin,
Mindjárt ide szálltam..
Nesze hát rózsavíz, gyöngyöm, gyöngyvirágom,
Hol a tojás, piros tojás, tarisznyámba várom!

Ma van húsvét napja, második hajnala,
Melyben szokott járni az ifjak tábora
Serkenj fel ágyadból, cifra nyoszolyádból,
Add ki hímesedet arany kosaradból.
Add ki most szaporán, ne késsünk sokáig,
Hogy a mi seregünk mehessen tovább is.
Hogyha belőle bár kettőt-kettőt kapunk,
Finom rózsavízzel szépen meglocsolunk.

Kinyílt az ibolya húsvét hajnalára,
Csepegjél rózsavíz erre a kislányra.
Rózsavíztől majd meglátod, szép és ügyes leszel,
Ugye kislány a zsebembe piros tojást teszel?

Patak mellett mentem, azt súgta egy harcsa:
Van e háznál kislány, hogy az Isten tartsa?
Meglocsolnám rózsavízzel, hogyha előjönne,
Akkor az a kicsi lány jaj de nagyot nőne.

Locsoláskor arról szól a fáma,
Hogy minden leány örüljön máma.
Az örömöt én is csak növelni jöttem.
Mint megannyian előttem, s mögöttem.
Az életről szólnak e napok,
De életvizet sajna sehol sem kapok.
Vettem hát kristályvizet, s hoztam azt magammal,
Gondolom ezt itt nem fogadják haraggal.
Ennek tehát illata nincsen,
De tiszta szívvel adom, ez minden.
Versem végéről nem feledhetem a kérdést,
De ide az bizony nem érdemel helyet.
Így hát külön teszem fel:
Szabad-e locsolni?

Verset kéne mondani mostan,
Persze rögtön itt, s nyomban.
Lenne benne nyúl, tojás,
Kölnivíz meg egyebek,
Hogy a hallgatók boldogak legyenek.
De ha már ezt felsoroltam,
A szót tovább minek is nyújtassam?
Felteszem inkább a kérdést,
S lezárom ezzel a kérést:
Szabad-e locsolni?

Kivirradt a tavasz ma húsvét napjára,
Új életet öltött ismét föl magára.
Én is e szent napon örömet hirdetek,
Mert Jézus feltámadt! Ezen örvendjetek!
Már régen szokása minden kereszténynek
Örvendeznie e nap ifjúnak és vénnek.
Én is köszöntöm hát ezen szent napunkat,
És hozzá frissítem szép leánykájukat.
Mert hogy mit akarok, már azt is megmondom,
Öntözködni jöttem. Szóm nem is cifrázom.
Frissítő balzsamos víz is van kezembe,
Ez hozta húsvétot emlékezetembe.
Engemet öntöző Apollónak hívnak,
Vizemtől a lánykák mint virágok nyílnak.
Kérem hát alássan e háznak az urát,
Engedje megönteni kedves leánykáját!

Húsvét másodnapján, régi szokás szerint,
fogadják szívesen az öntöző legényt.
Én még a legénységhez igaz, kicsi vagyok,
de azért öntöző legénynek mégiscsak felcsapok.
Esztendő ilyenkor megint csak itt vagyok,
ha e locsolásért piros tojást kapok!

Húsvét másodnapján
Az a kívánságom,
E háznak népire
Ezer öröm, s annyi áldás szálljon.

Eljöttem hozzátok piros tojás szedni,
Adjatok leányok, ha akartok adni.
Öntök asszonyt, embert kedves leányával
Várok piros tojást, de azt is párjával.

Hol kitérek, hol betérek,
Mindenütt egy tojást kérek.
Ha nem adnak, visszatérek,
Nagymamától kettőt kérek.
Húsvét másodnapját
Örömmel köszöntjük.
Ha tojást nem adnak,
Mindnyájat leöntjük.

Rózsafának tövéből rózsavizet hoztam,
Az lesz ma a legszebb kislány, akit meglocsoltam,
Drága kislány, gyöngyvirágom, ma van húsvét napja,
Meglocsollak, mosolyogjál, mint egy piros rózsa.

Szépen kérem az apját,
De még jobban az anyját,
Adja ki a leányát,
Hadd locsoljam a haját,
Mint a pünkösdi rózsát.

Kelj fel kislány, kelj fel,
Cifra nyoszolyádról,
Adj egy piros tojást aranyos kacsódból!
Mert ha nem úgy lészen,
Vízipuskám készen,
Ablakidba betartom,
Szemed közé locsolom.

Szabó Jenő díj

Szabó Jenő

1996-ban egy presbiteri gyűlés alkalmával, melyen a millecentenárium megünneplésének körülményeit határoztuk el, született az a gondolat, hogy a presbitérium újítsa meg az 1896. május 10.-én tartott egyházközségi díszközgyűlésnek azt a határozatát, mely egy „alapítvány” által jutalmazná a magyar történelem ismeretében jeleskedő diákokat. Miután a kezdeményezés nemcsak méltó viszonyulásnak minősül hitben előttünk jártak tettéhez, hanem ösztönzőleg hat az iskolás gyermekekre, a presbitérium 16-1996 jegyzőkönyvi számmal megörökítette erre vonatkozó döntését:

„Megújítván áldott emlékű elődeink nemes kezdeményezését, Presbitérium kimondja, hogy a nagy nemzeti ünnep emlékét, tagjainak személyenkénti 5000 lejes hozzájárulásával létrehozott új alapítvány által örökíti meg. Az alapítványi tőke évi kamatából jutalomkönyvek osztassanak az iskola azon növendékei között, akik a magyar nemzeti történetből a legszebb haladást mutatják föl. A jutalom kiosztása jeles napokon, ünnepélyes keretek között, nyilvános vetélkedő után történjék az egyházközség mindenkori lelkipásztora és számadó gondnoka, valamint a mindenkori iskolaigazgató jelenlétében. Az alapító tagok közé bárki felvehető, aki a meghatározott összeget befizeti s vallomása szerint mindenben kész támogatni ezt a kezdeményezést.”

A presbitérium az akkori barátosi lelkipásztor-költő, Szabó Jenő emlékére a díjat „Szabó Jenő díj”- nak nevezte el.

(Szabó Jenő lelkipásztor nem egészen öt évig volt barátosi lelkipásztor. Illyefalva, majd Kézdivásárhely s a Felső-Háromszéki szórványgyülekezet lelkipásztora. Egyik emlékezetes igehirdetésében mondja el a következőket:

„Az, hogy létezünk, hogy az egyformaságba lépő napokat számláljuk, hogy egymás mellett legtöbbször idegenül járunk, bolyongunk, mind magában még nem élet. Az életnek belső tartalmat, valódi értéket az önmegtagadó, az emberiség javát célzó, lankadást, fáradtságot nem ismerő munka kölcsönöz. A munka az élet nemes levele, A munka becsület. Renyhe tétlenségen sarjad fel az emberi hitványság, míg az, kinek kezén ég a munka, saját lelkének tisztasága elé épít áttörhetetlen védő falat. A munka függetlenség… mert megtévedt hatalom meg nem tiporhatja a híven elvégzett emberi kötelesség öntudatát” )

Nem mi találtuk ki, csak felelevenítettünk egy száz éve elkezdett, és Szabó Jenő távozásával abbamaradt kezdeményezést, aminek az volt az eredeti célja, hogy ösztönözze gyermekeinket, ifjainkat arra, hogy megismerjék népünk történelmét. A történelemnek fontos szerepe van a nemzet formálásában, a szemléletek kialakításában, a jövendő megtervezésében. A történelmi múlt felidézés, annak elbeszélése, múlt és jelen között teremt kapcsolatot és ez nemcsak az emlékezés célját szolgálja, hanem oktat és irányt is mutat. A jövő nemzedéknek nemcsak azért kell tudnia a történelem tényeit, hogy azzal büszkélkedni lehessen, hanem hogy az életnek belső tartalmat, valódi értéket tudjon kölcsönözni.

Azóta tartjuk ezeket a vetélkedőket, és minden alkalommal gyarapodik tudásunk a magyar történelmet illetően, és ugyanúgy minden évben örvendezni tudunk gyermekeink buzgalmának és igyekezetének.

Március 15.

Kokárda

 

Ünnepi gondolatok

 

A Zsidókhoz írott levél egy egész fejezeten keresztül sorakoztatja fel a választott nép tagjainak hitből fakadó olyan értékeit, történelmének azokat az eseményeit, amelyek építő kövei lettek egy nemzet történelmének, dicsőséges múltjának. Ebben a felsorolásban helyet kapnak szellemi harcok éppúgy, mint valóságos küzdelmek. Miután a történelmi visszatekintés, a benne szereplők neveinek felsorolásával kapcsolatot teremt a jelennel, a múlt ma számunkra is bölcs tanítómesterünkké válik. Amikor a múlt bizonyságai a jelen küzdelmeit és feladatait –mint szent és sürgető feladatot jelölik meg, számunkra nem kétséges, hogy múlt, jelen és jövendő összetartoznak.

A múlt felidézésének értelme az, hogy hitet, reménységet, törhetetlen akaratot, s jövendőnkre nézve ígéretet merítsünk. Mi beletartozunk azoknak táborába, akiket a múlt bizonyságai késztetnek ma is igaz életre és igazi helytállásra.

Az emlékezés és a történelmi múlt megidézése mai feladatunknak csak egyik felét teszik ki. Azt, amelyben dátumokhoz köthető tények alapján, örök szimbólumokként tartjuk számon a jogért és szabadságért, emberi méltóságért küzdőket, kik között ott vannak Kossuth, Széchényi, Deák Ferenc, Gábor Áron, Petőfi és Jókai mellett az Andrád Pál, Beder Lajos, Karácsony Sámuel, Márk Lajos, Porzsolt Ferenc, és Simon Jánoshoz hasonlók ezreket kitevő hosszú sora, – és az érettük imádkozó édesanyák, hitvestársak és gyermekek megszámlálhatatlan serege.

Március 15.-e történelmi dátum ugyan, de számunkra nagyon is időszerű és minket is feladattal megszólító olyan szimbólum, melyben azoknak állítunk emléket, és olyanokat ünneplünk, akik azóta is hűek maradtak azokhoz az eszmékhez, amelyek lázba, tűzbe hozták akkor a világot.

Mi forradalmárokat ünneplünk, tiszta szívű, egyenes derekú, szavahihető, egyenes beszédű,– a szabadság, egyenlőség, testvériség elkötelezett híveit.

Azokat és olyanokat, akik azóta sem voltak hajlandók kompromisszumokat kötni, elveket, eszméket, emberséget hatalomért, pozícióért, zsírosabb falatért feladni.

Olyanokat ünneplünk, olyanokat állítunk gyermekeink és ifjaink elé példaképnek, akiknek neveit nem irányított politika emelte magasba, hanem olyan hazaszeretet, szülőföldhöz, nyelvhez, hithez, nemzeti örökséghez való olyan ragaszkodás, mint amilyen e táblán felírtak szívét-lelkét hatotta át.

Olyanokat ünneplünk, akik pontosan tudták, hogy jövőt építeni nem ármánykodással, rágalmazással, hitető beszéddel, hanem tiszta és igaz küzdelemmel lehet.

Olyanokat ünneplünk, akiket „Se rang se kincs nem veszteget meg,…nincs letagadni, titkolni valójuk,… vállalja azt amit jó társa vállal, és győzi szívvel, győzi vállal, …helyét megállja mindig mindenütt, többször cirógat, mint ahányszor üt, de megmutatja olykor, hogy van ökle,…áldozatot vállaltak érette,…szavát megértve meghalni tudtak, s élni mertek érte.” (gondolatok Heltai Jenő, Szabadság című verséből.)

Mai feladatunk másik felét az teszi ki, hogy együtt akarjuk látni, és nem akarjuk függetleníteni jelenünket és jövendőnket Isten népét megtartó szándékától.

Az Ige és az a szemlélet, amely áthatotta a forradalmár lelkeket, arról beszélnek, hogy van ma is előttünk levő pálya.(Zsid.12,1-2) Ez a pálya azt a jelent és azt a jövendőt jelenti, amit komolyan vett feladatok, híven végzett szolgálat, hozzáadott rész által építhet egyén, nép és nemzet.

 

 

Lehetnek emberileg megfogalmazott céljaink, de ha ezeket a mindenség Ura nélkül képzeljük, vagy akarjuk elérni, nem lesz aki kettéválassza a tengert, hogy tovább lehessen menni, nem lesz, aki vizet fakasszon, mannát és fürjet mai pusztaságban tápláléknak adjon, nem lesz, aki ígéret földünkről elűzze a pogány elnyomót, és visszahozza ifjainkat babiloni rabságukból.

Vannak és lesznek akadályok, volt van és lesz megkörnyékező bűn, ami félreállásra, közömbösségre késztet majd, volt van és lesz elnyomni akaró hatalom, ott lesznek az önző érdekek gátjai, a Bábel tornyokat építő ambíciók sokasága. Mi megmaradhatunk a békesség és egység, szabadság és testvériség, hit és közösség versenypályáján a hit fejedelmének zászlaja alatt harcolva mindennapi harcainkat.

Ebben segítsen minket Isten!

 

Záró gondolatok:

Az ünnepi megemlékezésen idézett Bibliai helyek megerősítenek minket abban az igazságban, hogy a teremtő Isten a történelemnek olyan Ura, aki tettekkel felel az ember szabadság-vágyára. A teljes szabadságot Jézus Krisztusban ajánlotta fel minden embernek és minden nemzetnek.

Ünneplésünk magyarázata éppen az, hogy vannak szép számmal olyan emberek, akik az Isten szabadságot ajándékozó szeretetének hűséges eszközei lettek, és egy végtelenül hosszú lista bizonyítja, hogy az ember élni kíván a szabadság ajándékéval.

Mindannyian megtisztelő feladatnak kell tekintenünk azt, hogy szavunk, hitünk, igaz életünk által folytatói lehetünk annak a munkának, amellyel Isten ma is szabadságot, békességet akar adni a világnak.

Egy olyan helyzetben, amilyenben vergődik ma a világ, nekünk hittel és meggyőződéssel kell továbbadni a hírt: megsegít, megerősít, támogat, megtart az Úr minden igaz szándékunkban.

Történelmi példák és Ige együtt tanítsanak ma arra, hogy: hazáért, szabadságért, emberi jogokért, emberi méltóságért, és mindenért, ami szent érték csak akkor érdemes síkra szállni, ha a hit fejedelmét választottuk fővezérnek.

 

Lásd még:

Képek a megemlékezésről

Történelmi vetélkedő

Március 14.-én tartottuk meg 14. alkalommal a Szabó Jenő díjért kiírt történelmi vetélkedőt az egyházközség gyülekezeti teremében. Az előző évekhez képest meglepően sok iskolás jelentkezett. Osztályok szerint: Beder Renáta, Becsek Xénia, Kocsis Anasztázia (V.), Ádám Szilárd, Bartha Helga, Varga Árpád (VI.), Beder Csilla, Ilyés Beáta, Józsa Enikő, Kiss Edina, Tamás Henrietta, Varga Renáta (VII), Bartha Zenkő, Kocsis Hunor, Szász Alpár (VIII.).

A vetélkedőre Fülöp Ildikó történelem szakos tanár készítette elő a diákokat. A vetélkedő témája: Kőrösi Csoma Sándor élete és szerepe a magyar és egyetemes kultúra szolgálatában. 25 kérdés, három csoportra osztva képezte a vetélkedő anyagát. A kérdésekre írásban válaszoltak, s amíg a zsűri értékelt, vetített képek segítségével mutatták be a kérdésekhez kapcsolódó témaköröket.

A versenybírói feladatkört Mircse Ferenc, Beder Győző, Gazda Marianna, Rácz Gézáné és Tánczosné Bedő Szende látták el.

A vetélkedő győztese, vagyis a legnagyobb pontszámot elért tanuló, Beder Csilla volt, aki megismételte 2009-es évi győzelmét. Jutalma a magyar képzőművészet remekeit bemutató könyv.

Szülők, meghívottak és gyülekezeti tagok jelenlétében zajlott a vetélkedő, aminek végén süteményt és teát fogyasztottak, majd a 65 jelenlevő mindenike egy Kossuthot ábrázoló képeslapot kapott.

 

Lásd még:

A történelmi vetélkedő története

Képek a vetélkedőről