Sziklára állított életek

Hogyan álljunk előtted? Hogyan ünnepeljünk? Minek örvendjünk?

Vannak kicsi örömeink, mert együtt lehetünk családunkkal, örömet szerezhetőnk, kedveskedhetünk egymásnak. Ünnep van, nyugalom van, béke van. Mindezért hálásak vagyunk neked Urunk. Van ünnepi díszünk, nem nélkülözünk, van eleségünk, van öltözetünk, nem fázunk, nem éhezünk. Köszönjük Urunk, hogy gondoskodsz rólunk, hogy táplálsz és védsz. Ilyenkor minden apró karácsonyi dísznek, íznek, illatnak, érzésnek hangulatnak örvendeni tudunk, de érezzük, hogy nem csak ennyi kéne, hogy legyen örvendezésünk oka. Minek örvendjünk Urunk? Mi a Te legnagyobb ajándékod? Sokszor hallottuk, kívülről fújjuk a karácsonyi történeteket, a karácsony evangéliumot…Mégis Urunk, könyörgünk hozzád, add, hogy megérezzük a karácsony igaz örömét, hogy megláthassuk Üdvözítőnket. Adj látást, adj hallást, adj értelmet, tapasztalatot, hogy lehessen igazán boldog karácsonyunk! Ámen.

Alapige: Zsolt 40:1-4

„Várván vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Új éneket adott a számba, Istenünknek dicséretét. Sokan látják ezt, félik az Urat és bíznak benne.”

Karácsony a szeretet ünnepe! Gyakran hangoztatott, és már talán egészen jelentését vesztett mondat. Igyekszünk kerülni, nem sokat hangoztatni, nehogy valaki arra a megállapításra jusson, hogy mi csak ennyit tudunk az ünnepről. Ha mégis elhangzik, szeretnénk valahogyan élővé tenni, tartalommal felruházni. Valahogy így: az Isten szeretetének az ünnepe, a szabadulás ünnepe, nem csak ajándékozás… De így sem érezzük igazán jobbnak. Azt érezzük ugyan, hogy nem a karácsonyfán, nem az ajándékokon van a lényeg, nem a mákos kalács a fontos, de mégis nehezünkre esik meghatározni, hogy miért is igazán nagy ünnep a karácsony. Persze, mindenki tudja, hogy Jézus születésének az ünnepe, a Megváltó a földre jött, megmentett a bűnöktől… De hogy ez miért fontos pont nekem és pont most, néha valóban kérdés. Mi szükségem van a Krisztusra, miért Ő a legnagyobb ajándék, hogyan látom benne Isten szeretetét? Vagy inkább hogyan kéne érezzem, mikor kéne tapasztaljam az Isten szabadítását Jézus Krisztusban?

Üldözött, menekülő ember képe jelenik meg előttünk. Teljesen egyedül küszködik az életéért. Talán éjszaka történt, vagy szürkületkor egy félelmetes vidéken. Reménytelen magányában valahova vándorolt, de valószínűleg soha nem jut el a célhoz. Vezető, iránytű, és az út ismerete nélkül eltévedt. Nem látott jól a félhomályban és nem az ösvényen gyalogolt tovább. S egyszer csak ragadósnak érezte a talajt maga alatt. Hiába próbált lépegetni, egy tapodtat sem haladt előre. Már bokáig elmerült. Szétnézett, de nincs kapaszkodó, kiáltott de semmi válasz. Kétségbeesetten kapálózik, de hasztalanul. Nem gyorsan, nem hirtelen, de biztosan elnyeli a mocsár. Már derékig ér. Nem vár rá egyéb, csak a biztos elveszés, a biztos halál. Pusztulás vermében van, sárban és iszapban. Egy bűzös mocsár foglya, mert egyedül képtelen szabadulni belőle. Hiába kapálózik… nem segít. A kapálózástól, csak gyorsabban süllyed. Képtelen önmagát megszabadítani, csak akkor menekülhet, ha valaki közbelép…

Sok sok teljesen egyedül küszködő ember képe is megjelenik előttünk, hogy ha csak egy pillantást is vetünk saját közösségünkre, vagy az egész emberiségre. Mindannyian egy hatalmas mocsárban vergődünk, úgy, hogy képtelenek vagyunk segíteni önmagunkon. Elveszett az irány, nem jó felé igazodunk. Az első ember bűnesete óta mindannyian a biztos halál felé rohanunk. Igazságos Isten uralkodik fölöttünk, aki nem tűri az ellene elkövetett bűnt, nem tűri, ha a teremtmény nem hozzá igazodik. Ahogyan mindannyian tanultuk és tudjuk, Isten rettenetesen haragszik minden bűnünk miatt, mindannyian átkozottak vagyunk, mert nem maradtunk meg azokban amik megírattak a törvényben. Naponként megsértjük az Isten parancsait.

Isten helyett mindent tisztelünk és istenítünk, ami pillanatnyi kényelemet, jólétet ígér. Nincsenek már ünnepeink, amikor megpihenünk és hálát adunk. Folytonos áskálódásainkkal, bosszúvágyunkkal irigységünkkel gyilkosokká válunk, lopunk, kizsákmányoljuk a gyengébbet, hazudunk, csak hogy jobb legyen nekünk. Nem szeretjük az Istent, csak eltűrjük a létének gondolatát, vagy megtagadjuk, mert kényelmesebb azt állítani, hogy nincs s a következményektől nem félve szörnyűségeket tenni. Kihasználjuk a tehetetlent. Haragszunk és bosszút követelünk ha valaki megbánt. Ha megütnek kétszer nagyobbat adunk vissza. Irigykedünk, versengünk, pletykálkodunk, mérget fröcskölünk az egész világra. Vétkezünk az Isten rendelései ellen. Halál fiai vagyunk.

Néha kicsit vágyunk megszabadulni, minden csúnya szokásunktól, minden bűnös és undorító vágyunktól… Kapaszkodnánk, de nincs mibe, kiáltanánk, de úgy gondoljuk, hogy úgy sem hallja senki. Szabadulni szeretnénk, de nem találjuk a módját. Már nyakig ér, már fojtogat a bűzős iszap. Pusztulásba rohanunk, mert a bűnért büntetés jár. Végünk van, elnyel a mocsár… ha csak valaki közbe nem lép…

„Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a sárból és Iszapból.” Olvastuk a 40. zsoltárban. Valaki közbelépett.

Ez a karácsony üzenete! Bűneinkben fulladozva várva várjuk a szabadítást, várva várjuk, hogy történjen már valami változás, legyen már jobb, legyünk már jobbak. Hiába kapálózunk, hiába vergődünk, nem tehetünk semmit bűneink ellen, nem szabadulhatunk magunktól. S mikor már a legmélyebben vagyunk, mikor már esélyünk sincs és nem is lehet a menekülésre, akkor valaki közbelép. Az Úristen kiemel a sárból és iszapból… Nem kell megfizetnem… Nem kell megfulladjak saját vétkeim mocsarában… Meghallotta kiáltásomat és tervet készített az Isten az én szabadulásomra… Minden gonoszságom ellenére, mégis szeret az Isten, megszabadított…

És nem csak… Nem csak kiemelt a sárból: „Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.” Ez a karácsony öröme! Nem csak kiemelt a sárból, és hagyja, hogy újra eltévedjek. Nem! Soha többé nem kell már attól félnem, hogy halállal fizetek vétkeimért. Ezért a szeretet ünnepe a karácsony. Kősziklára állított az Isten, biztonságba helyezett, úgy, hogy Megváltót küldött az első karácsonyon, aki megfizet, sőt már megfizetett minden bűnömért. A mocsár, az elnyelő fertő képe után egy újabb képet használ a zsoltár írója, megváltozott helyzetének ábrázolására. Nem a süppedős mocsárban áll, hanem egy szilárd, kemény sziklán. Biztonságban van. Nem kis különbség van sár és szikla között.

Az első karácsony ajándéka nélkül még mindig fulladoznánk, még mindig reményvesztetten kapálóznánk, csak arra várva, hogy melyik pillanatban nyel el örökre a halál.

Az első karácsony ajándékával, a megszületett, értünk földre szállt Jézus Krisztussal boldogan élhetünk, félelem nélkül, mint akik megmenekültek, és biztonságos helyen állnak.

Boldognak kell lennünk, olyan nagyon boldognak, amilyen boldog lehet egy a halál torkából visszatért ember. Hálásnak kell lennünk, új ének legyen a szánkban, Istenünknek dicsérete, mert kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. Ezért boldog a karácsonyunk. Ámen

 

Majdnem megfulladtunk Istenünk, majdnem elnyelt a fertő. De megmentettél, megkegyelmeztél. Közbeléptél, beavatkoztál önpusztító életünkbe. Hálát adunk, hogy lehajoltál, hogy megszántad értelmetlen kapálózásainkat és kimentettél mocsarunkból. Hálát adunk az első karácsonyért, hálát adunk választott eszközeidért, hogy teremtettél embereket, akik befogadták a te szent Fiadat, hogy hírnököket támasztottál, akik elvitték a jó hírt, s mi is megtudhattuk a te szabadításod csodáját, hogy értünk is odaadtad a te egyetlenegyedet. Boldog a karácsonyunk, mert érezzük, látjuk, hogy valóban sziklára állítottad életünket. Kérünk légy velünk az ünnep hátralevő részében is, és add, hogy a karácsony elmúlásával se szűnjön meg bennünk a szabadítás öröme. Ámen.

Az alábbi hozzászólás érkezett: “Sziklára állított életek

Nem kommentelhető.